!kep:https://i.ytimg.com/vi/q8Bz5LVdbU0/maxresdefault.jpg 

Azt mondják, mindenki magából indul ki, amikor feltételez valamit másokról. Merthogy ilyen egoista szemléletű az ember. Azt hisszük, hogy amit mi általánosnak, normálisnak tartunk, az általános és normális is.

Nekem nincs második telefonom. Hallottam már második telefonról, második emailcímről, második lakásról, második névről, akár teljes bekamuzott második életről, amiből bármikor ki lehet szállni és létrehozni egy újat.
De csak hallottam. Közelebbi kapcsolatba még nem kerültem vele. Úgy voltam vele, mint mondjuk a betörésekkel, vagy a repülőgép-katasztrófákkal. Vannak, rossz dolgok, de az messze van, az Óperencián túl, a hírekben, engem nem érint, velem nem történhet meg. :napersze: 

A barátaimnak mind azt a telefonszámát hívom, amelyiket a főnöke vagy az anyja is, az email címük ezer éves és ezer évig fenn is marad, a keresztnevük amin szólítom őket is az amelyik az okmányaikba is be van írva.
Pedig, van itt egy barátom, akinek tényleg elég sok női név szegélyezi az életútját, megjegyezni sincs időm őket, ráadásul van amikor több aktuális egyszerre :D mindezek mellett hatalmas összeesküvés-elmélet gyártók és nyomozók vagyunk, igazi Sherlock és Watson :D ...de neki sincs második élete. Az elsőben játszik esetleg többszálon futó izgalmas és fordulatos játékot, de mindig egy élete van.
Ahogy a többi ismerősömnek is. És nekem is. Akit abba nem akarok beereszteni, annak nem adom meg azt az egyetlen telefonszámom. Megválogatom az ismerőseim, nincs két kategória.

És valahogy papírtantuszként sem akart lehullani a felismerés, hogy ez velem előfordulhat.

Viszonylag régi ismerősről volt szó pedig, de mindenképpen általam normálisnak, értelmesnek, és legfőképpen eddig megkérdőjelezhetetlenül becsületesnek tartott emberről, és nem egy igénytelen alkalmi ismerős dugópajti suttyóról. Utóbbi státusz amit ő semmiképpen sem szeretne senkinél betölteni.

A napokban küldtem neki egy fotót mms-ben. Nem meztelen kép volt, ám annál sokkal bizalmasabb tartalom volt benne. Visszajelzett, hogy nem tudja megnézni, mert a telefonja nem jeleníti meg.
Kicsit meg is hökkentem, a mai világban hogy fordulhat elő ilyesmi...de túlléptem rajta, nem mindenki a kütyűk rabja, na. Ettől még legfeljebb furi, de nincs vele semmi baj.

Aztán személyesen találkozva, látom ám, hogy nagy képernyős okostelefont pötyögtet. Kiszaladt belőlem az őszinte megdöbbenés, héhóha...hogyhogy nem tudtad megnézni az mms-t? Hát ennek azért már illene ilyet tudnia. :D (Azt gondoltam, hogy ő nem tudja a kütyűt megfelelően használni. :D Előfordul a legjobbakkal is. ;) )

Rám néz, elneveti magát.
- Naaaa....ne már, hát tudod te mi a szitu...

Igyekeztem baromi okos képet vágni, de nem tudtam milyen szitut kellene tudnom. Lázasan gondolkodni kezdtem, de a jó istennek sem ugrott be semmi értelmes magyarázat. 

- Te aztán biztos tudod...na... - kacsintott cinkos mosollyal.

Miiiiiiiiiiiii?!?!  :o  :o  :o Basszus fogalmam sincs! Mit kéne tudnom?! Mindenféle technikai eshetőség pergett le a fejemben, hogy mi kell az mms fogadásához, az Androidot csak hevenyészve ismerem, én Apple-őrült vagyok, de semmi olyan nem jutott eszembe amit egy alsó kategóriás bármilyen okostelefon sem tudna.
Feladom. :(

Erre előhúzott a zsebéből egy őskövület butatelefont és felmutatta.

És akkor esett le a papírtantusz. Hogy én abban vagyok. Bakker, bulitelefon, secondlife telefon! Ráadásul még annyit sem áldozott a második életre, hogy normális készüléket  használjon... :( Megalázó érzés volt, a kicsinyességgel, a cinkos mosollyal, nevetéssel, még némi büszkeséggel is együtt, hogy lám ő milyen ravasz. Ami megdöbbentett, hogy ő ezt teljesen normális dolognak gondolja. :sir: 

Nem szerettem volna elrontani az estét, és - bár szeretek vitázni, népet nevelni, filozófálni - akkor rájöttem, hogy felesleges lenne bármit mondanom. Elengedtem ezt a történetet. :(

Jól elbeszélgettünk, az időjárás is gyönyörű volt, és elnéztem ahogy szemben ül velem a sejtelmes éjszakában...néha összemosolygunk, nevetünk, magyarázunk, külsőre mint két régi barát.
Ez az este akár egy szép emlék is lehetne. 

De valamiért mára már csak egy dologra emlékszem. A cinkos mosolyra, amivel óvatossággá legitimálta a gerinctelenséget, de legfőképpen a belső felháborodásomra, hogy rólam is feltételezte hogy ezt teszem bárkivel is.

Azt hiszem, ilyenkor nem a másik ember tulajdonságait nehéz feldolgozni, nem. :( Azt nehéz feldolgozni, hogy tévedtünk, hogy félreismertünk valakit, a saját tévedésünk a megrázó élmény. Nem hinném hogy gonosz lenne, azt sem hogy szándékosan akart volna megbántani...épp ez benne a szomorú és reménytelen. Az a szomorú, hogy ez neki természetes, a félelem a napi élete része. És nem érzi a problémát benne, úgy gondolja ez így teljesen rendben van, ez így helyes. Úgy gondolja, ilyen a világ, úgy gondolja, félni kell.

Pedig nem, nincs rendben! :( Főleg azok után, amiket rajtam kért számon, és a becsületről tartott kiselőadásai után finoman szólva is hamis a baba. :( És vajon még milyen meglepik lehettek...de nem gondolok bele, mert akkor én is olyan leszek mint ő.

Abban a telefonban én nem szeretnék benne lenni. Pedig nem haragszom, inkább sajnálom. Nehéz lehet így élni. Búcsúzóul megöleltem - azt a felét, amelyiket kedveltem. Azt hiszem, utoljára láttam. Mi másik telefonban, másik világban élünk. 

Aki félni akar, csak féljen. De én nem félni akarok hanem élni. 
Abban az *egyetlen* életben, ami adatott. A szépségeivel, nehézségeivel, konfliktusaival, veszélyeivel együtt.


!kep:https://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/a91f17420180921171316.jpg